szlovenszko

Érdekes hírek érkeztek idén a Szülőföld Alap háza tájékáról. Egészen pontosan a médiára szánt támogatások elosztása adhat okot kétségekre - a támogatott sajtótermékek sorából "véletlenül" kihagyták az Új Szót és a Paramétert is. Az új szósok szelídebben, a paraméteresek pedig szokásukhoz híven mosdatlan szájjal kezdték szidni az elbírálók gyülekezetét, a népes társaságban - újabb meglepetés - egy MKP jelölt is ott osztotta a pénzt. A furcsa véletlenek hosszú sora ezzel nem ért véget, a jobboldali kötődésű felvidék.ma, valamint a szintén gyengén Durayhoz köthető bumm.sk csodák csodájára támogatáshoz jutott.

A sértődött kommentárok nem hatnak teljesen őszintének. "Elfogult politikusok osztják el a pénzt" - jelentik be a bombasztikus megállapítást az érintettek, azt azonban elfelejtik közölni, hogy már korábban is így zajlott a folyamat. Nemhiába savanyú a szőlő. Az előző MKP-vezetés regnálása idején az Új Szó (meg a Paraméter publicistái) látványosan tartózkodtak a kritikától. A Szülőföld Alapba akkor is beültek a politikai jelöltek, a pénzt elosztották, mindenki kapott a koncból és érdekes módon senki sem panaszkodott.

Az Új Szó az utóbbi hónapokban látványosan megváltoztatta az MKP ügyeivel kapcsolatos hangvételét. Elég szemmel követni az aktuális történéseket, hogy lássuk, nem egy végletekig szervilis sajtótermékkel van dolgunk. Az írásokon markánsan érződik a párt kritikája, ami jó és rossz is egyben. Lehetne és érdemes is azon vitatkozni, hogy az egyetlen felvidéki magyar napilapnak hogyan kell hozzáállnia az egyetlen felvidéki magyar párthoz, azt viszont illik tudatosítani, hogy a csatabárd kiásása bizonyos "kellemetlen következményeket" von maga után. Az MKP rátelepedett a szlovákiai magyar közélet minden szintjére - a párt emberei rengeteg helyen ott vannak és nagyon sok folyamatra vannak hatással. Például a pénzelosztásra. Egy ilyen közegben a sajtó háborúja a politikusok ellen bizony komoly következményekkel jár.

Felvidék egy furcsa hely, tele furcsa emberekkel... beleértve a politikai nézeteiket is. Míg Erdélyben a félreesőbb falvakban megbicskázzák az embert, ha románul kér pálinkát, Szlovákiában még a legmagyarabb falvakban is legfeljebb néhány csúnya tekintetettel jutalmazzák a hitszegést.
Nemzeti jobb a magyarországi klasszikus értelemben nem létezik - jobban mondva nagyon kevesen vannak a szélsőséges érzelmű fiatalok. A leépülés jele például, hogy a kevés számú hatvannégy vármegyés összeveszett egymással és a magyarországiakkal is, a nemzeti zászlólengetős eseményekre pedig hagyományosan délről importálják a tömeget (Azt, hogy zászlólengetős eseményeket rendezni jó, vagy rossz, most ne tárgyaljuk inkább - maradjunk annyiban, hogy akciója válogatja).
Nem meglepő, hogy a csekély érdeklődés miatt a politikában sem képviseltette magát túlzott erőkkel a jobbos szárny. Az Együttélés egykori "nemzeti" aktivistái Duray és Duka- Zólyomi kivételével eltűntek a süllyesztőben, az új generáció fiataljai meg a politikusi túltengés miatt nem tudtak bejutni a parlament padsoraiba.
Azért ne gondoljuk, hogy a nemzeti oldalnak végleg kicsengetett. Duray segítségére igenis nagy szükség volt ahhoz, hogy megbuktassák Bugár Bélát, a hatalomváltás után pedig egyre több és több jobbos jelenhet meg a magasabb szintű pártszervekben is.

Az MKP jobbszárnyát meglátásom szerint egyelőre négy részre oszthatjuk:
A régi motorosok: Duray és a rendszerváltás után hozzá csapódó politikusok szűk csoportja. Már csak életkoruk miatt is szépen lassan lecseng az idejük, de a nemzeti eszméket teljes meggyőződésből hirdetik. Elkerülhetetlen távozásuk előtt itt lenne az utolsó esély egy zsírosabb... politikai és gazdasági jellegű akció keresztülvitelére. Pechjükre az MKP pont nincs kormányon.
A látszatjobbosok: Az Együttélésbe csapódók másik nagy csoportja, jobbára kommunista múlttal (Duray sikeresen beolvasztotta pártjába az átkos időszak hivatalos kultúrszervezete, a Csemadok aktivistáit is). A korosodó látszatjobbosok politikai hitvallása látványosan képlékeny, de mivel jövőjük nincs, a jelenük pedig senkit sem érdekel, szépen lassan kikopnak a politikából. Most épp megéri nemzetinek lenni az MKP-ban.
A fiatal csatlósok: A Duray- bagázs mellett kinevelkedett második hullám. Különféle ifjúsági szervezetekből jöttek (ezeket jobbára saját maguk is alapították), életkoruk és politikai tapasztalatuk alapján ők alkothatják a jövő felvidéki jobboldalának derékhadát. Túlzott szakmaiságot nem kell tőlük várni, túlélésből és helyezkedésből viszont jelesre vizsgáztak. A fiatal csatlósok tipikus tagja egyébként nem feltétlenül gondolkozik úgy, mint egy jobboldali, de minden kapcsolata a brancs tagjaihoz fűzi.
Ideológusok: Hitvallást és politikai nézeteket tekintve ez a csoport áll a legközelebb a klasszikus értelemben vett magyarországi (szélső?)jobbhoz. Ünnepnapokon megfogják a zászlót és megemlékezéseket tartanak, de legfeljebb csak helyi szinten kerülnek közel a húsosfazékhoz -a magaspolitika nem az elvekről szól. Az ideológusok hosszú távon pont a következetességük és a széles körökben vett szalonképtelenségük miatt nem tudnak feljebb jutni a szamárlétrán.

A napi statisztikáimban tegnap az RSS érték a megszokott nyolcvan- kilencvenről nullára esett vissza. A kommentekben várom a visszajelzéseket, hogy van (volt)-e valami technikai probléma a témakövetéssel. Az is lehet, hogy csak a számláló hibája.

Érdekes egy este volt kedden a parlamentben, a szlovák törvényhozás csak kivételes esetekben szokott hajnalba nyúlóan tárgyalni. Most éppen Viera Tomanová tervezett leváltása adott apropót mindenkinek arra, hogy néhány hozzászólással vetesse magát észre a hosszú vitában.

szlovenszkós link a miniszterasszonyról

A hosszú szócséplés következménye: a többek között klientelizmussal is vádolt Tomanová a posztján maradhat. Fico a győzelem apropóján kiosztott néhány pofont örök ellenségének, a médiának is - a miniszterasszony egészsége ugyanis állítólag megromlott, miután lefotózták a kertjében. Hiába, a sok stressz megteszi a magáét.

Csak halkan jegyzem meg: Fico valami teljesen mást ígért, mielőtt hatalomra került volna. Gagyogott például olyat, hogy a korrupciót a legkevésbé sem fogja megtűrni - aki vétkezik, az repül. Tomanovának ez a remekbeszabott mutatvány sikerült, mégis vígan rombolhatja tovább a kormány nimbuszát. A szlovák politika egyéb vicces történéseiről majd később beszélünk.

A politikába nem csak érkeznek az új arcok, hanem néhányan szépen lassan ki is kopnak az "elitből". A. Nagy László mintaszerű életrajzzal tűnt fel az FMK, majd az MPP vezetőségében, de néhány botrány után szép csendben tűnik majd el a kulisszák mögött. Mint azt az egyre csökkenő preferenciaszavazati mutatják, nem is hiányzik majd senkinek.

A. Nagy pályafutása mintaszerűen kezdődött, hiszen a bölcsészkaron végzett az átkosban, majd végigjárta a polgári aktivista- szamárlétrát (diákszervezetek - kisebbségvédelem - politikus). Ki tudja, hogy pontosan miért is lett A. Nagy az MPP-vé alakult liberális FMK elnöke, a választást mindenesetre - az adott körülmények között - meg lehetett érteni. Íme itt van egy tehetséges, elkötelezett, értelmes politikával foglalkozni kívánó úriember, nosza, csináljunk belőle elnököt.
A három magyar párt összeolvadásával ugyan Nagy elvesztette az elnöki funkcióját, de legalább többet foglalkozhatott az emberi jogokkal, mint a parlamenti bizottság elnöke. A legnagyobb csendben, a nyilvánosság szemei elől elrejtve.

A politikus tulajdonképpen három dolognak köszönheti a "bukását" (sokkal helyesebb, ha a "nemsokára megy a darálóba" kifejezést alkalmazzuk):

- Az emberi jogok védelmezése nagyon szép dolog, csak éppen az MKP szavazótábora nem érezte ezt a szerető gondoskodást. Kétségtelen, hogy Kubában mindig nyár van, Fehéroroszországban pedig olcsó a vodka - Szlovákiában szintén akadna tennivaló éppen elég, ha valaki a felszínen tartaná a problémákat. Mondjuk az Emberjogi és nemzetiségi bizottság soros elnöke, aki ráadásul magyar.
- A. Nagy László neve pont egy éve merült fel egy tizennyolc millió koronás korrupciós üggyel kapcsolatban. A képviselő állítólag közvetítőként közreműködött a kenőpénz eljuttatásában a megfelelő kezekbe. Ki tudja, voltaképpen mi is történt, de előkerült egy telefonbeszélgetés hangfelvétele - ezen a szalagon A. Nagy többször is a "rossz időre" hivatkozva utasítja el, hogy találkozzon az egyik vádlottal. Beszélgetőtársa mindannyiszor megerősíti, hogy érti a finom utalást (kacsintásokat a magnószalag nem tud rögzíteni, sajnos). Mielőtt valaki utánanézne, Pozsonyban bizony egészen tűrhető idő volt akkoriban. A. Nagyot a Bugár-féle vezetés "példás büntetésben" részesítette - semmilyen tisztségért nem indulhatott a márciusi belső választásokon. Itt kell megjegyezni, hogy hősünk még mindig a parlamentben ténykedik.
- A harmadik komoly akadályozó ok a képviselő alkoholhoz fűződő meghitt kapcsolata, ami egyre inkább nyílt titoknak számít a párttagok körében. Furcsa belegondolni, hogy pont egy üveg jófajta házipálinka hozhatja egymáshoz közelebb a liberális Nagyot és a jobbszárny vezetőjét, Duray Miklóst...

Olvasgatom a bumm.sk-n megjelent, meghökkentően konstruktívra sikeredett Csáky- interjút. Nagyon kellemesen meglepett, hogy pont egy kommersz weblap szerkesztőgárdája határozta el a rajtuk kívül eső blogok népszerűsítését. Már nem először hivatkoznak rám, vagy a többi felvidéki blogra, így a saját olvasóikkal ismertetik meg a "konkurrenciát". Végtelenül szimpatikus hozzáállás és mélyebben belegondolva a dolgokba igazuk is van - az olvasóik nem a bumm kárára olvassák el a kapcsolódó linkeket.
Az utóbbi pár hónapban meglepő iramban webkettősödött a szlovákiai magyar közösség. Megjelentek az alternatív hírforrások és kommentárok, új arcok tűntek fel az ismeretlenségből. Talán pont ebben rejlik a felvidéki magyar értelmiség jövője - a parkanyer, a körkép, a bumm, a paraméter, a felvidékblog megjelenésével legalább harminc- negyven új (néhol régi-új) felvidéki véleményét követhetjük nyomon fokozatosan. Abszolút számokban mérve nem valami sok, de a jövő politikusai remélhetőleg ott vannak közöttük. Vagy legalább elolvassák az írásokat és levonják a következtetéseket - legyen az megírva bármilyen szemszögből. Remélem, a bloggolók és az én lelkesedésem is tartósnak bizonyul, az első fecskéket pedig újabbak követik majd.

Közép- Európa nemzeteinél minden adott ahhoz, hogy szépen lassan kialakuljon bennük a frusztráció. Kevesen vannak, alig láthatóak a világban, egy átlagos földlakó pedig jó esetben be tudja azonosítani a szűkebb régiót ("ott kommunizmus volt, ugye?"), az országot ("igen, mikor elugrottam Magyarországra, jártam Bukaresten"), jobb esetben pedig néhány helyi jellegzetességet is ismer ("tsikoschgulasch").

Szlovákia ebből a szempontból jóval rosszabbul áll egy átlagos közép- európai országnál. Történelme nincs nagyon, világpolitikai súlya pedig Egyenlítői Guineával vetekedik. Van tehát ok a frusztrációra elég, csak éppen kicsit másként deformálódott a nemzeti lelkület, mint Magyarországon.

Szlovákia soha nem akart nagy lenni. éppen ezért a nagy nemzeti legendákban sem szerepel a fél világot uraló birodalom (a görcsös ragaszkodást a Nagymorva birodalomhoz hagyjuk, ezt az államot - a nevéből is adódóan - nem érzi magáénak a rendes honpolgár).
Továbbgondolva a problémát, Szlovákia előtt mindig egy nagy dilemma állt: létezni, vagy nem létezni. Az ország korábban csak egyszer - a fasizmus idején - volt önálló, amúgy pedig vagy a csehek, vagy a magyarok számítottak az alfanemzetnek országon belül. A szlovák nacionalizmusra és a nemzeti gondolkodásra az örökös háttérbeszorítottság volt a legnagyobb hatással. Szlovákia célja a láthatóvá válás, legfőbb félelme pedig az, hogy ismét elveszíti az önállóságát.
Részben ezzel magyarázhatjuk, miért fél annyira a szlovák többség a meglehetősen nagyszámú (tíz százaléknyi) magyar kisebbségtől és hogy miért utasítják el annyira görcsösen az autonómia gondolatát. Ez a fogalom a számukra már egyenlő az országellenes szabotázzsal. A két legnagyobb ellenség nyilvánvaló - a csehek és a magyarok, a két korábbi "megszálló", a fennhéjazó, lenéző hódítók. Egy kicsit kézenfekvőbb analógiát használva a csehek és a magyarok szlovákia zsidói.
Érdekes ugyanakkor belegondolni, hogy a magyar és a cseh nacionalisták nem nagyon veszik fel a kesztyűt. Szlovákia továbbra is csak egy kis országocska marad valahol északon (keleten), a méltó ellenfelek pedig továbbra is a románok (németek) maradnak. Ennek az országnak még ellenfélként sincs nagyon rangja - nem egy erőkategória.
Mi öregbíti Szlovákia hírnevét a világban? Nem sok dolog - ott van a brindza, a Jánošík, a gonosz Mečiar, a hokiválogatott meg a Tátra. Nyugati pénztárcához olcsó sörözők és szép lányok várják az angol turistákat. Hosszú távon nem valami vonzó lehetőségek, Szlovákia egy darabig továbbra is Szlovénia marad a közepesen tájékozott nyugatiak szemében.

A szlovák nemzet alapjában véve szeret ünnepelni. Nem, nem arról van szó, hogy nagy tömegekben, zászlókkal megjelennek a tereken és meghallgatják a dicső ősök üzenetét. A naptár egyszerűen csak tele van pirosbetűs napokkal, a többség pedig nem is tudja, miért marad otthon a munkából.
Az egyik kiváló ok a kiskert bekapálására augusztus 29., a Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanásának évfordulója. A lövöldözéssel egybekötött történelmi eseményre még 1944-ben került sor, a felkelés megítélésén pedig a kommunizmus vége óta vitatkoznak egymás között a történészek (azelőtt nem mertek).
A második világháború és az azt övező események eléggé nagy dilemma elé állították a szlovák hazafiakat. A közutálatnak örvendő Csehszlovákiát ugyan szétszaggatta a bécsi döntés, majd a német okkupáció, de a fasiszta szlovák bábállam sem nyerte el a hazafiak tetszését. A közvélemény szemében megbocsáthatatlan bűn rátámadni a Nagy Testvérre, ráadásul mindezt a germánokkal karöltve.
Két év múlva megfordult a hadiszerencse, a Tátrában megjelentek a partizánok, a hadsereg vezetőségében pedig megfogalmazódott egy kiugrás terve. Augusztus utolsó napjaiban végül a szlovák hadsereg (legalábbis egy része) átállt a másik oldalra és pár nap alatt ellenőrzése alá vonta az ország középső, hegyes részét.
Eddig a történet dicsőséges fele - a szlovák szélsőjobbhoz hű erők és a németek egyrészt feltartották az oroszokat a Kárpátokban a Dukla- hágónál, másrészt pedig október végére bevették a felkelők központi területeit is.

Az átkosban az SZNF (avagy szlovák "nemzeti" felkelés) az egyik legnagyobb ünnepnek számított. A kommunizmus korai időszakában divat is volt beszerezni a felkelői érdemekről tanúskodó plecsnit - egy veterán ismerősöm mondjuk csak öt éves volt az ominózus időpontban, mégis van egy érméje.
A kommunizmus bukása után némileg megváltoztak a vélemények a felkelés valódi jelentőségéről. Egyrészt ott vannak a szélsőjobbosok, akik a SZNF-nek köszönhetik Tiso echte szlovák államának bukását. A rendes jobbosok és a szalonképes balosok az egyértelmű kommunista örökséget nem akarják vállalni - marad hát egy ideológiailag láthatatlanná vált ünnep, ami úgy igazából senkinek nem jó semmire. Kivéve a mindennapi munkában megfáradt dolgozókat.

Meglepő, hogy milyen brancs bújt elő Szlovákiában a Magyar Gárda ügyével kapcsolatban. Nem a Szlovák Nemzeti Párt, de még csak nem is a nacionalizmussal vádolt kormány fogalmazta meg a legkeményebb reakciót (Ján Slota nem ér, bohócokkal nem foglalkozunk) - a sajtótájékoztatónak álcázott, kemény hangvételű beszólás a kereszténydemokrata KDH négy politikusától érkezett.

Vladimír Palko és három társa -rájuk még kitérünk- elítélte a gárdát és kifejtették, ha a szervezet bármelyik tagja betévedne Szlovákiába, le kéne őket csukni. A csoportocska további követelése, hogy a magyarok szolgáltassák végre vissza Szlovákiának az "1867 óta elkobzott 503 műtárgyat", az 1938-as bécsi döntés után  a felvidékről elüldözött szlovákokat pedig egy szimbolikus bocsánatkérés is igazán megilletné.
A negyedik megfogalmazott követelés már a szlovák törvényhozás felé szólt, eszerint határozatban kellene kimondani Andrej Hlinka (a fasiszta szlovák állam ideológiai atyja) érdemeit.
Vladimír Palko enyhén militáns hangulatú agymenéseivel már megismerkedhetett az ország, inkább az meglepő, ki mindenki sorakozott fel mögötte. Pavol Minárik neve még nem sokat mond az egyszeri állampolgárnak, Ján Čarnogurský viszont a KDH exelnöke és ideológiai vezére. A negyedik hozzászóló, František Mikloško személye okozhatja a legnagyobb sokkot a felvidéki magyarok számára.
Mikloško mindeddig kiváló kapcsolatokat ápolt a magyar párttal és a hivatalos, magyar állami szervekkel is. Tavaly egyetlen szlovák politikusként Budapesten vette át az Adalbert- díjat és személyesen is bocsánatot kért a Beneši dekrétumokért.
Másnap, azaz ma a KDH vezetősége kijelentette, hogy Palko a saját szakállára cselekedett és pártjának semmi köze sincs az egészhez. Valószínűleg igazuk is van, a bukott politikus ugyanis előszeretettel jár külön utakon. Főként mióta elveszítette a párton belüli elnökválasztásokat.

A Palko-féle magánakciónak lehetne akár két komolyabb következménye is, ha tettrekész, ügyes politikusokkal lenne tele a Kárpát- medence. Gyakorlatilag csak a sárdobálás folytatódik majd.
- A KDH-n belül lassan tudatosítják, hogy Palko - egy másik képviselőhöz, Gaburához hasonlóan - teljesen külön utakon jár, a véleménye pedig távolról sem egyezik a hivatalos pártpolitikával. Palko korábbi támogatóinak (a változást követelőknek) szintén be kell látniuk, hogy az idegbajos exminiszter nem az ő emberük.
- A magyar közösség ugyan követelhet kárpótlást a múltbeli sérelmekért, de egyelőre mindenfajta erkölcsi fölény nélkül teszi ezt. Semmiből sem állna elfogadni a magyar parlamentben egy szimbolikus gesztust, egy bocsánatkérést és ezzel megtenni az első lépést a kibékülés felé.

Manapság a kellőnél jóval több figyelmet szentelnek a zászlókat lengető, egyenruhában menetelő derék hazafiaknak/álruhás náciknak, ezért érdemes megismerkedni a Magyar Gárda szlovák variánsával. A Szlovák Testvériség (Slovenská Pospolitosť) nevű szervezet már 2003 óta létezik és tevékenységének híre nemegyszer a határokon túlra is eljutott.

Ez a népes gyülekezet elméletileg egy civil szervezet, korábban egy hasonló nevű pártot is működtettek. A politikai tagozatot később bírói végzéssel tiltották be - az aktivisták ugyanis a szelíd hivatalos programmal ellentétben (ez kellett a bejegyzéshez) a szlovák fasiszta állam politikájára hajazó elképzeléseket taglaltak propagaanyagaikban.
Végezetül idézném a társulat alapszabályát, azon belül is a Szlovák Testvériség hivatalosan meghatározott tevékenységeit:

A Testvériség feladata:
1, Támogatni a tagok testi- és lelki épülését, elmélyíteni a szlovákság és a szlávok történelméről, szokásairól való ismereteket.
2, Hirdetni a szláv együvétartozást, a szláv kultúrát és a tradíciókat.
3, Együttműködni a Matica Slovenskával, a Štúr-társasággal és egyéb, köztük határon túli szlovák szervezetekkel.
4, Védeni a közerkölcsöt és megakadályozni az alkohol, a prostitúció, valamint az uzsora terjedését.
5, Védeni a szlovák természetet.
6, Sergíteni a műemlékvédelemben és a régészeti kutatásokban.
7, Kulturális- és sportesemények rendezése.
8, Folyóiratok, könyvek, hang- és képhordozók publikálása, főként a szlávság témakörében.

Békeszerető egy társaság, nemde?

Ideje betervezni a programot jövő hétvégére, remek kis fesztivál készülődik a gútai (Kolárovo) vízimalom környékén. Néhány magyarországi magyar fiatal gondolt egyet és a privát kis rendezvényüket áthozták Szlovákiába, útközben pedig kicsit feldúsították mindenféle jó programmal. A tavalyi tapasztalatok alapján egy nagyon laza, informális találkozóra van kilátás, rakatnyi underground zenekarral a középpontban.

A fesztivál augusztus 29.-től szeptember másodikáig tart, itt a hivatalos oldal linkje: www.hannafest.com (magyarok csinálták magyaroknak, úgyhogy még az útvonal is tökéletesen érthetően le van írva)

Gondoltam, iderakok valami plakátot, de a weboldal annyira erdeti módon van megoldva, hogy érdemes inkább azt megnézni mindenkinek.

A szlovák folklór egyik jellegzetes alakja Jánošík az igazságszolgáltató betyár, aki afféle modern Robin Hood mintájára elvesz a gazdag (magyar) földesuraktól, a vagyont pedig szétosztja a szegény (szlovák nemzetiségű, mi más) nép között. A magyar néphagyományban talán Rózsa Sándor alakjával hozhatnánk párhuzamba, a szlovák haramia életútja szintén a vesztőhelyen ért véget. A valóságban Jánošík egy öntörvényű rabló volt és a tizenhetedik század elején élt, a kurucok meg a labancok korában. Egy darabig az osztrákok oldalán harcolt, majd szabadcsapatot szervezett és "öncélú diverziós tevékenységbe" fogott a Tátrában. A rablóvezért végül 1713-ban elfogták és kivégezték.

A múltkor egy nagy könyvesboltban akadtam rá Jánošík legendájának egy posztmodern feldolgozására Dušan Taragel (író) és Jozef Gertli "Danglár" (rajzoló) értelmezésében. Danglár a hazai képregényrajzolók egyik ikonja, nem meglepő, hogy ez a mű is kilenc rövid történetet mesél el a főhősről. Méghozzá egészen olvasmányosan.
Ami a stílust illeti... nos, ha egy hasonló képregény Magyarországon jelenik meg Szent Istvánról, akkor a szerzőt valószínűleg nemzetgyalázásért jelentenék fel a derék honvédők. Szlovákiában semmi következménye nem lett a "merényletnek" (nagyon helyesen, teszem hozzá).
A képregény leginkább a Cool TV Hungarikum nevű sorozatához lehetne hasonlítani. Jánošík egy szívtipró vidéki surmó, aki a kalandjai során mindig félredug és mellesleg kioszt néhány pofont. A rablóvezér legendássá nevesült kedvese, Anička általában alsóneműben, kivillanó mellbimbókkal tűnik fel a színen. Na jó, ez végül is a női szereplők nyolcvan százalékára igaz. Megkapja a magáét a maradi szlovák társadalom, meg a városi kispolgárság is, nemzetiségtől függetlenül.
Remek szatíra, ajánlom mindenkinek - sajnos úgy tudom, külföldiül (egyelőre) még nem jelent meg a könyv.

Az idén egy kicsit (egészen pontosan eggyel) kevesebb szlovák játékos focizik a német első ligában, mint azt megszokhattuk. A szlovák idegenlégió különböző okok miatt tavaly kudarcot vallott, most azért egy kicsit optimistábban tekinthetünk a jövőbe. Amennyiben nem történik változás, összesen négy szlovák focistát találunk majd a Bundesligában - egy új játékos jött, ketten pedig különböző okok miatt távoztak.

A legszlovákabb csapatnak a maga kéttagú idegenlégiójával a Nürnberg számít (ez a szám alapesetben három lenne, de erről majd később). Robert Vittek előkészítő csatárként stabil tagja a kezdő csapatnak, Marek Mintál pedig szerepköre szerint afféle támadó középpályás. Mintál korábban gólkirály volt a német ligában, de különböző sérülések miatt másfél évig alig lépett pályára. Az előző szezonban sem volt stabil tagja a kezdőnek, azóta remélhetőleg visszaküzdi magát oda. Vittek esete kicsit más tészta - ő mindössze négy gólt rúgott a múlt szezonban, de így is nagy volt iránta a kereslet. A Nürnberg semmi szín alatt nem akarta elengedni, így kerülhetett végül Stuttgartba a román Ciprian Marica.

A Nürnbergi légió harmadik tagja az Vratislav Greško volt (a veterán Spanyolországot is megjárt szélső, Samuel Slovák még  egy évvel korábban hazatért Szlovákiába). A 30 éves balszélsőt júliusban elvitte a Bayer Leverkusen, egyelőre egy kupameccset és egy bajnokit is végigjátszott. Greško korábban már járt ebben a csapatban, de azóta volt az AC Parma és a Blackburn Rovers (meg persze a Nürnberg) játékosa is.

A negyedik szlováknak ez az első szezonja a ligában. Stanislav Šesták a zsolnai bajnokcsapatból érkezett Bochumba és az eligazolt Gekkasz pótlását várják tőle. Szerintem egy kicsit túlzottak a remények vele szemben, Šesták mindenesetre az első ligameccsén lőtt egy gólt.

Emlékezzünk meg azokról is, akik már nincsenek a német első osztályban - a Hannover az idény végén lepasszolta Jendrišeket a másodosztályú Kaiserslauternnek, a fiatal támadó nem nagyon tudott beilleszkedni a csapatba. Németh Szilárd, a komáromi magyar srác esete már szomorúbb példa. Szili az Alemannia Aachennel esett ki az első ligából, de súlyos betegsége miatt csak az utolsó fordulókra vált harcképessé. Egy gólra azért jó volt így is, ebben a szezonban a másodosztályban magához térhet. Németh egyébként a legnagyobb focistakarriert befutott szlovákiai magyar (mármint az ország önállósodása óta), több éven át játszott az angol Middlesbroughban.