“Te nem vagy a szövetségesem”
Az ellenzéki pártok látványosan utálják egymást, illetve, ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, a szlovák pártok utálják az MKP-t. A kölcsönös kapcsolatokban bekövetkező törés ideje a Lisszaboni szerződés körüli hercehurcára vezethető vissza. Az európai dokumentum ratifikálásához alkotmányos többségre lett volna szükség, ami a jelenlegi koalíciónak nincs. Robert Fico tehát, miniszterelnöki karrierje során először egyezkedni kényszerült az ellenzékkel.
Éppenséggel volt kéznél egy probléma, az akkor készülőfélben levő sajtótörvény, aminek nem igazán örült senki sem az ellenzékből. A törvény ugyanis érthetetlenül kiszélesítette az állítólagos sértettek válaszadási jogát és szankcionálta a “hamis” információk közlését. Az ellenzék a szerződés ratifikálásáról szóló szavazást bojkottálta. Második próbálkozásra aztán érdekes dolgok történtek, az MKP a szavazás előtt nem sokkal megváltoztatta álláspontját és az iskolaügyi törvényben tervezett magyarellenes módosítások törléséért cserébe mégis megszavazta a törvényt. Ezt követte a szlovák hadüzenet, a két másik párt kizárta az MKP-t az ellenzéki egyeztetésekről, megvádolta a kormánnyal való kollaborációval és azóta sem mutat hajlandóságot az érdemi párbeszédre.
Apró adalék, hogy ugyanezek a pártok hónapokkal korábban kéjjel szavazták meg a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről szóló nacionalista agyszüleményt az MKP és a normális értelmiség tiltakozása ellenére.
Az ellenzéki pártoknak láthatóan fogalmuk sincs róla, hogy kivel képzelnének el egy “kormányzást”. Ha óriási optimizmussal feltételeznénk, hogy az erőviszonyok nem változtak meg az előző választások óta ( nagyon megváltoztak), akkor is három pártra lenne szükség a kormányalakításhoz. A lehetséges alternatívák mindegyikétől kirázza az embert a hideg.
Négy éve kinevették volna azt, aki a Ján Slota-féle SNS koalícióját jósolja meg a két jobboldali párttal. Mára biztosra vált, hogy ennek csak és kizárólag erkölcsi akadálya van, a némi tartással még bíró jobboldali képviselők gyomra nehezen venné be a szalonképtelen elnököt. A pártot már gond nélkül, hiszen az SNS-nek programja mint olyan nincs. A magyarellenes kijelentésekre még csak tessék-lássék sem háborodott fel senki a jobboldalról, sőt, a kereszténydemokraták néhány iniciatívát még támogatnak is.
Spekuláció szintjén valósnak tűnhet a Vladimír Mečiarhoz való közeledés is. A HZDS a legnagyobb rosszból előbb kisebbik rosszá vált, a volt boxoló mára kimondottan szalonképesnek számít a rövidebb memóriával de annál több pragmatizmussal rendelkező politikusok számára. Mečiar tud mosolyogni, már nem üvöltözik annyit, elkoptak a fanatikus támogatói, és ami még fontosabb, szívből utálja az őt többször is nyilvánosan megalázó Ficót.
Nem elképzelhetetlen az sem, hogy a két párt látszategysége végleg felbomlik és egyikük a Smerrel szeretne inkább közösködni. Erre leginkább a KDH-nak van esélye, az előző választások után például meglepően gyorsan rájöttek arra, hogy a kereszténydemokrata és a “szocialista” értékrend nem sokban különbözik egymástól (akkor érdekes módon az MKP-KDH-Smer koalíciónak adták a legtöbb esélyt a szakemberek). Ha ezek a morális gátak felszakadnak, akkor senkinek sincs semmi joga számon kérni az MKP törleszkedését a koalícióhoz.
A szlovák ellenzéknek, legyen szó bármelyik pártról a három közül most éppen nincs barátja, sem ellensége. Igazából tervei és jövőképe sem.