Két nap kellett ahhoz, hogy villámgyorsan átrendeződjenek a szlovák politikai erőviszonyok. Senki sem gondolta volna ugyanakkor, hogy a változások a két szlovák ellenzéki pártot, a KDH-t és az SDKÚ-t fogják érinteni. A kereszténydemokraták négy képviselője egyszerűen beadta a felmondását és kilépett a pártból, míg az SDKÚ fejének, Dzurindának először gyűlt meg komolyabban is a baja a belső ellenzékkel.
Nézzük meg kicsit részletesebben az első eseményt, ami különösen azért lehet megdöbbentő, mert a KDH hagyományosan a legstabilabb pártok közé tartozik. A szlovák politikában nagy divatja van a parlamenti képviselők pálfordulásainak, több honatya is átigazol szezon közben a a függetlenek közé vagy egy másik párt színeibe. A kereszténydemokratáknál erre utoljára tizenhat éve volt precedens, még akkor sem sikerült kidobniuk maguk közül egy képviselőt, mikor erre kimondott igény lépett fel (Gabura-ügy). A sikertelen választások után két ellentábor alakult ki - a mérsékelt és ideológiailag is meglehetősen sokszínű Hrušovský- féle szárny, valamint a volt belügyminiszter, Vladimír Palko köré tömörülő egylet. Palko az egész pártot egy kicsit nacionalistább, mégis jobboldalibb ideológiával együtt képzelte volna el, ennek a jegyében rá is támadt a magyarokra és Ficóra, meglepően kis stratégiai érzékről téve tanulságot. Az elnökválasztások után aztán maradt minden a régiben, Hrušovský megtarthatta a funkcióját a helyi alapszervezetek támogatásának köszönhetően. Szemléletváltás tehát nem történt, a pártvezetésben levő feszültségek viszont tovább fokozódtak. A négy kilépő (Palko, Mikloško, Bauer, Minárik) céljai ismeretlenek, de nem lesz könnyű dolguk. A KDH szavazóbázisa két pártot nem tud eltartani, a jelenlegi elnökség pedig helyi szinten nagyon erős.
Nem számít kisebb meglepetésnek a kétszeres exkormányfő, Mikuláš Dzurinda pozícióinak megrendülése sem az SDKÚ-ban. Dzurinda pozíciója tulajdonképpen az elbukott választások után sem forgott veszélyben, legfőbb lehetséges riválisát, Iveta Radičovát pedig jó érzékkel terelte rá az államfőség felé vezető rögös útra a párton belüli karrier helyett. Az SDKÚ-n belüli látszatbéke két nap alatt lett a semmivé. Először a párt egyik befolyásos szponzora támadt rá a volt miniszterelnökre annak kapcsán, hogy regionális szinten a párt irányításával lopják szét a földeket Trencséntyeplic környékén. Nem sokkal később már jelentkezett is egy párton belüli kritikus, méghozzá Juraj Liška, a volt hadügyminiszter személyében. Liška szerint nagyon is nincs rendjén, hogy a még mindig nagyon népszerűtlen Dzurinda vezeti a pártot és megérett az idő a váltásra, ráadásul az ellenzék stratégiájával is komoly gondok vannak. A nemzet kedvenc biciklistája védekezik, ahogy az erejéből csak kitelik, de könnyen lehet, hogy hamarosan a pártszervek elé kerül az elnökválasztás témája - és most először nem Dzurinda lesz az esélyes, hanem valaki más.
Eléggé meglepő tehát, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi konfliktus került a felszínre az ellenzék körében, de a jelenségnek megvan a magyarázata.
A gondok gyökere abban rejlik, hogy az ellenzéki pártok képtelenek voltak a megújulásra és az arculatváltásra a választási vereségek után. Az MKP az egyetlen párt, ahol személyes következményei voltak a kudarcnak, Hrušovský és Dzurinda viszont az ő nyakukba is varrható bukás után is a tisztségében maradt. Mindennek köszönhetően az ellenzéki pártok nem tudták kihasználni a Fico-kormány ballépéseit, nem tudtak elfogadható alternatívát állítani a szavazók elé.
Különösen rizikósnak tűnt ebben a helyzetben egységesen fellépni a sajtótörvény ellen, méghozzá a Lisszaboni szerződés ratifikációjának szabotálásával. Egy ilyen művelethez egységes frakciókra van szükség, hiszen egy népszerű és hasznos tervezet ellen kell szavazni. Kiderült, hogy az ellenzéki pártok alaposan megszenvedik ennek a lépésnek a következményeit - éppen erre a szavazásra hivatkozva kezdte ismét kritizálni az MKP-t Simon Zsolt, de az SDKÚ-n belüli válságnak is névleg ez a fő oka. Az ellenzéknek minél hamarabb át kell esnie a belső megtisztulás folyamatán és a legegyszerűbb az lenne, ha Dzurinda és Hrušovský önszántából adná fel a funkcióját. Első esetben ennek kicsi a valószínűsége, a másodikban pedig gyakorlatilag nulla. Kíváncsian nézünk az események elébe.
Nézzük meg kicsit részletesebben az első eseményt, ami különösen azért lehet megdöbbentő, mert a KDH hagyományosan a legstabilabb pártok közé tartozik. A szlovák politikában nagy divatja van a parlamenti képviselők pálfordulásainak, több honatya is átigazol szezon közben a a függetlenek közé vagy egy másik párt színeibe. A kereszténydemokratáknál erre utoljára tizenhat éve volt precedens, még akkor sem sikerült kidobniuk maguk közül egy képviselőt, mikor erre kimondott igény lépett fel (Gabura-ügy). A sikertelen választások után két ellentábor alakult ki - a mérsékelt és ideológiailag is meglehetősen sokszínű Hrušovský- féle szárny, valamint a volt belügyminiszter, Vladimír Palko köré tömörülő egylet. Palko az egész pártot egy kicsit nacionalistább, mégis jobboldalibb ideológiával együtt képzelte volna el, ennek a jegyében rá is támadt a magyarokra és Ficóra, meglepően kis stratégiai érzékről téve tanulságot. Az elnökválasztások után aztán maradt minden a régiben, Hrušovský megtarthatta a funkcióját a helyi alapszervezetek támogatásának köszönhetően. Szemléletváltás tehát nem történt, a pártvezetésben levő feszültségek viszont tovább fokozódtak. A négy kilépő (Palko, Mikloško, Bauer, Minárik) céljai ismeretlenek, de nem lesz könnyű dolguk. A KDH szavazóbázisa két pártot nem tud eltartani, a jelenlegi elnökség pedig helyi szinten nagyon erős.Nem számít kisebb meglepetésnek a kétszeres exkormányfő, Mikuláš Dzurinda pozícióinak megrendülése sem az SDKÚ-ban. Dzurinda pozíciója tulajdonképpen az elbukott választások után sem forgott veszélyben, legfőbb lehetséges riválisát, Iveta Radičovát pedig jó érzékkel terelte rá az államfőség felé vezető rögös útra a párton belüli karrier helyett. Az SDKÚ-n belüli látszatbéke két nap alatt lett a semmivé. Először a párt egyik befolyásos szponzora támadt rá a volt miniszterelnökre annak kapcsán, hogy regionális szinten a párt irányításával lopják szét a földeket Trencséntyeplic környékén. Nem sokkal később már jelentkezett is egy párton belüli kritikus, méghozzá Juraj Liška, a volt hadügyminiszter személyében. Liška szerint nagyon is nincs rendjén, hogy a még mindig nagyon népszerűtlen Dzurinda vezeti a pártot és megérett az idő a váltásra, ráadásul az ellenzék stratégiájával is komoly gondok vannak. A nemzet kedvenc biciklistája védekezik, ahogy az erejéből csak kitelik, de könnyen lehet, hogy hamarosan a pártszervek elé kerül az elnökválasztás témája - és most először nem Dzurinda lesz az esélyes, hanem valaki más.
Eléggé meglepő tehát, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi konfliktus került a felszínre az ellenzék körében, de a jelenségnek megvan a magyarázata.
A gondok gyökere abban rejlik, hogy az ellenzéki pártok képtelenek voltak a megújulásra és az arculatváltásra a választási vereségek után. Az MKP az egyetlen párt, ahol személyes következményei voltak a kudarcnak, Hrušovský és Dzurinda viszont az ő nyakukba is varrható bukás után is a tisztségében maradt. Mindennek köszönhetően az ellenzéki pártok nem tudták kihasználni a Fico-kormány ballépéseit, nem tudtak elfogadható alternatívát állítani a szavazók elé.
Különösen rizikósnak tűnt ebben a helyzetben egységesen fellépni a sajtótörvény ellen, méghozzá a Lisszaboni szerződés ratifikációjának szabotálásával. Egy ilyen művelethez egységes frakciókra van szükség, hiszen egy népszerű és hasznos tervezet ellen kell szavazni. Kiderült, hogy az ellenzéki pártok alaposan megszenvedik ennek a lépésnek a következményeit - éppen erre a szavazásra hivatkozva kezdte ismét kritizálni az MKP-t Simon Zsolt, de az SDKÚ-n belüli válságnak is névleg ez a fő oka. Az ellenzéknek minél hamarabb át kell esnie a belső megtisztulás folyamatán és a legegyszerűbb az lenne, ha Dzurinda és Hrušovský önszántából adná fel a funkcióját. Első esetben ennek kicsi a valószínűsége, a másodikban pedig gyakorlatilag nulla. Kíváncsian nézünk az események elébe.
