“Te nem vagy a szövetségesem”
Az ellenzéki pártok látványosan utálják egymást, illetve, ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, a szlovák pártok utálják az MKP-t. A kölcsönös kapcsolatokban bekövetkező törés ideje a Lisszaboni szerződés körüli hercehurcára vezethető vissza. Az európai dokumentum ratifikálásához alkotmányos többségre lett volna szükség, ami a jelenlegi koalíciónak nincs. Robert Fico tehát, miniszterelnöki karrierje során először egyezkedni kényszerült az ellenzékkel.
Éppenséggel volt kéznél egy probléma, az akkor készülőfélben levő sajtótörvény, aminek nem igazán örült senki sem az ellenzékből. A törvény ugyanis érthetetlenül kiszélesítette az állítólagos sértettek válaszadási jogát és szankcionálta a “hamis” információk közlését. Az ellenzék a szerződés ratifikálásáról szóló szavazást bojkottálta. Második próbálkozásra aztán érdekes dolgok történtek, az MKP a szavazás előtt nem sokkal megváltoztatta álláspontját és az iskolaügyi törvényben tervezett magyarellenes módosítások törléséért cserébe mégis megszavazta a törvényt. Ezt követte a szlovák hadüzenet, a két másik párt kizárta az MKP-t az ellenzéki egyeztetésekről, megvádolta a kormánnyal való kollaborációval és azóta sem mutat hajlandóságot az érdemi párbeszédre.
Apró adalék, hogy ugyanezek a pártok hónapokkal korábban kéjjel szavazták meg a benesi dekrétumok sérthetetlenségéről szóló nacionalista agyszüleményt az MKP és a normális értelmiség tiltakozása ellenére.
Az ellenzéki pártoknak láthatóan fogalmuk sincs róla, hogy kivel képzelnének el egy “kormányzást”. Ha óriási optimizmussal feltételeznénk, hogy az erőviszonyok nem változtak meg az előző választások óta ( nagyon megváltoztak), akkor is három pártra lenne szükség a kormányalakításhoz. A lehetséges alternatívák mindegyikétől kirázza az embert a hideg.
Négy éve kinevették volna azt, aki a Ján Slota-féle SNS koalícióját jósolja meg a két jobboldali párttal. Mára biztosra vált, hogy ennek csak és kizárólag erkölcsi akadálya van, a némi tartással még bíró jobboldali képviselők gyomra nehezen venné be a szalonképtelen elnököt. A pártot már gond nélkül, hiszen az SNS-nek programja mint olyan nincs. A magyarellenes kijelentésekre még csak tessék-lássék sem háborodott fel senki a jobboldalról, sőt, a kereszténydemokraták néhány iniciatívát még támogatnak is.
Spekuláció szintjén valósnak tűnhet a Vladimír Mečiarhoz való közeledés is. A HZDS a legnagyobb rosszból előbb kisebbik rosszá vált, a volt boxoló mára kimondottan szalonképesnek számít a rövidebb memóriával de annál több pragmatizmussal rendelkező politikusok számára. Mečiar tud mosolyogni, már nem üvöltözik annyit, elkoptak a fanatikus támogatói, és ami még fontosabb, szívből utálja az őt többször is nyilvánosan megalázó Ficót.
Nem elképzelhetetlen az sem, hogy a két párt látszategysége végleg felbomlik és egyikük a Smerrel szeretne inkább közösködni. Erre leginkább a KDH-nak van esélye, az előző választások után például meglepően gyorsan rájöttek arra, hogy a kereszténydemokrata és a “szocialista” értékrend nem sokban különbözik egymástól (akkor érdekes módon az MKP-KDH-Smer koalíciónak adták a legtöbb esélyt a szakemberek). Ha ezek a morális gátak felszakadnak, akkor senkinek sincs semmi joga számon kérni az MKP törleszkedését a koalícióhoz.
A szlovák ellenzéknek, legyen szó bármelyik pártról a három közül most éppen nincs barátja, sem ellensége. Igazából tervei és jövőképe sem.
Dübörög a gazdaság. Mégis, az elmúlt pár hónap (...év?) egyfajta általános válság jegyében telt Szlovákiában, bármennyire furcsa is ezt kijelenteni. Értelmi és érzelmi válságban van a politikai és a közéleti elit, a média, valamint a szlovákiai magyarság is. 
Korábban már volt szó a politikusról 
Néhány kilométerrel feljebb az elmúlt öt évben több-kevesebb sikerrel végbevitték a kötelező változtatásokat leküzdve a mečiari örökséget. Szlovákia mindössze tíz év alatt a posztkommunista államok fekete bárányából sikerországgá vált. Tovább árnyalja a képet, hogy az óriási, több, mint tíz százalékos gazdasági növekedést egy mindössze három éves szakasz alapozta meg 2003 és 2005 között. Ebben az időszakban a kormány gyakorlatilag az összes fontosabb szektor átalakítására kísérletet tett.
Nézzük meg kicsit részletesebben az első eseményt, ami különösen azért lehet megdöbbentő, mert a KDH hagyományosan a legstabilabb pártok közé tartozik. A szlovák politikában nagy divatja van a parlamenti képviselők pálfordulásainak, több honatya is átigazol szezon közben a a függetlenek közé vagy egy másik párt színeibe. A kereszténydemokratáknál erre utoljára tizenhat éve volt precedens, még akkor sem sikerült kidobniuk maguk közül egy képviselőt, mikor erre kimondott igény lépett fel (Gabura-ügy). A sikertelen választások után két ellentábor alakult ki - a mérsékelt és ideológiailag is meglehetősen sokszínű Hrušovský- féle szárny, valamint a volt belügyminiszter, Vladimír Palko köré tömörülő egylet. Palko az egész pártot egy kicsit nacionalistább, mégis jobboldalibb ideológiával együtt képzelte volna el, ennek a jegyében rá is támadt a magyarokra és Ficóra, meglepően kis stratégiai érzékről téve tanulságot. Az elnökválasztások után aztán maradt minden a régiben, Hrušovský megtarthatta a funkcióját a helyi alapszervezetek támogatásának köszönhetően. Szemléletváltás tehát nem történt, a pártvezetésben levő feszültségek viszont tovább fokozódtak. A négy kilépő (Palko, Mikloško, Bauer, Minárik) céljai ismeretlenek, de nem lesz könnyű dolguk. A KDH szavazóbázisa két pártot nem tud eltartani, a jelenlegi elnökség pedig helyi szinten nagyon erős.
A második Dzurinda-kormányba meglepően sok kezdeményezőkészség szorult és az adó-, valamint a nyugdíjrendszer reformja mellett az egészségügynek is nekiestek. Csak éppen ebbe az egy területbe beletörött a bicskájuk. A szlovák nép alapjában véve jámboran tűri a megpróbáltatásokat, de nehezen viseli, ha rendszeresen húsz koronát kell fizetnie egy orvosi rendelőben. Pszichológia mindenek felett. Rudolf Zajac miniszter 2004-től kezdve stabilan vezette a legnépszerűtlenebb kormánytagok listáját, a nép máig nem bocsátotta meg neki a kísérletezgetést.
Két nép akkor tud a legkönnyebben egymásnak esni, ha szent meggyőződésük, hogy kölcsönös lopás esete forog fenn. Mit is vettek el a szlovákok a magyaroktól? Igen, magát Szlovákiát. Zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját. Mindennek a tetejébe még a címert is, benne a kettős kereszttel. Furcsa belegondolni, de fordítva is érvényes ez a fajta megközelítés. A meggyőződéses szlovák nacionalista szerint a kettős keresztet igenis a magyarok lopták el, méghozzá az ősi, keresztény szlovákoktól, akik békésen tengették egyhangú életüket amíg nem jöttek a ferde szemű ázsiai lovasok és... A többit ki lehet találni.
A történészek a misszióval kapcsolatban két alapvető dolgon veszekednek egymás között: hogy a két térítő el-e jutott végül a Nagymorva Birodalomba, illetve hogy vittek-e magukkal kettős keresztet. A hivatalos álláspont szerint egyik állítást sem lehet bizonyítani, ami persze nem gátolta meg a romantikus festőket abban, hogy két kedves szakállas öregembert fessenek a képeikre a kezükben egy nagy kettős kereszttel. Mivel a szlovák nemzetébredés épphogy ezidőtájt ment végbe, a kereszt kisvártatva megjelent a magyar forradalom ellen vezetett szlovák szabadcsapatok jelképei között is, innen pedig egyenes út vezet a nemzeti szimbólummá válásig.
Az év kulcsfontosságú fogalmai a hazafiság, a bizonyításkényszer és az alternatív valóság. Nem véletlen, hogy a Fico-kormány egyre erősebben sulykolja az egészséges (?) nemzettudat fontosságát és ennek hiányával vádolja a politikai ellenfeleit. Erőfitogtatás. Legutóbb - tegnap - a szlovák újságírók kapták meg a miniszterelnök kritikáját, szerinte ugyanis aki nem néz el a tizenöt éves születésnapi bulira, az nem is igazi hazafi. Így válik szépen lassan uralkodóvá az egész társadalmon a görcsös bizonyításkényszer, méghozzá a közvélemény előtt. Ismét bizonyítani kell tettekkel, hogy eléggé hazafiak, népbarátok, igazi szakértők vagyunk.
Ha már egyszer megemítjük keleti sorstársainkat, nem lehet elsiklani afelett sem, hogy a romániai magyar intellektuális közeg él. Sőt, virul, ha úgy tetszik. A blog- és az internetes kultúrát tekintve az anyaországgal vetekedik a publikációk minősége. Olyan finomságok kerülnek többek között a közönség színe elé, mint a valóban használható internetes könyvtár, vagy éppen a negatív kampányt figyelő félig-meddig hírportálos önszorgalmi kezdeményezés.