A szlovák nemzet alapjában véve szeret ünnepelni. Nem, nem arról van szó, hogy nagy tömegekben, zászlókkal megjelennek a tereken és meghallgatják a dicső ősök üzenetét. A naptár egyszerűen csak tele van pirosbetűs napokkal, a többség pedig nem is tudja, miért marad otthon a munkából.
Az egyik kiváló ok a kiskert bekapálására augusztus 29., a Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanásának évfordulója. A lövöldözéssel egybekötött történelmi eseményre még 1944-ben került sor, a felkelés megítélésén pedig a kommunizmus vége óta vitatkoznak egymás között a történészek (azelőtt nem mertek).
A második világháború és az azt övező események eléggé nagy dilemma elé állították a szlovák hazafiakat. A közutálatnak örvendő Csehszlovákiát ugyan szétszaggatta a bécsi döntés, majd a német okkupáció, de a fasiszta szlovák bábállam sem nyerte el a hazafiak tetszését. A közvélemény szemében megbocsáthatatlan bűn rátámadni a Nagy Testvérre, ráadásul mindezt a germánokkal karöltve.
Két év múlva megfordult a hadiszerencse, a Tátrában megjelentek a partizánok, a hadsereg vezetőségében pedig megfogalmazódott egy kiugrás terve. Augusztus utolsó napjaiban végül a szlovák hadsereg (legalábbis egy része) átállt a másik oldalra és pár nap alatt ellenőrzése alá vonta az ország középső, hegyes részét.
Eddig a történet dicsőséges fele - a szlovák szélsőjobbhoz hű erők és a németek egyrészt feltartották az oroszokat a Kárpátokban a Dukla- hágónál, másrészt pedig október végére bevették a felkelők központi területeit is.
Az átkosban az SZNF (avagy szlovák "nemzeti" felkelés) az egyik legnagyobb ünnepnek számított. A kommunizmus korai időszakában divat is volt beszerezni a felkelői érdemekről tanúskodó plecsnit - egy veterán ismerősöm mondjuk csak öt éves volt az ominózus időpontban, mégis van egy érméje.
A kommunizmus bukása után némileg megváltoztak a vélemények a felkelés valódi jelentőségéről. Egyrészt ott vannak a szélsőjobbosok, akik a SZNF-nek köszönhetik Tiso echte szlovák államának bukását. A rendes jobbosok és a szalonképes balosok az egyértelmű kommunista örökséget nem akarják vállalni - marad hát egy ideológiailag láthatatlanná vált ünnep, ami úgy igazából senkinek nem jó semmire. Kivéve a mindennapi munkában megfáradt dolgozókat.
Az egyik kiváló ok a kiskert bekapálására augusztus 29., a Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanásának évfordulója. A lövöldözéssel egybekötött történelmi eseményre még 1944-ben került sor, a felkelés megítélésén pedig a kommunizmus vége óta vitatkoznak egymás között a történészek (azelőtt nem mertek).A második világháború és az azt övező események eléggé nagy dilemma elé állították a szlovák hazafiakat. A közutálatnak örvendő Csehszlovákiát ugyan szétszaggatta a bécsi döntés, majd a német okkupáció, de a fasiszta szlovák bábállam sem nyerte el a hazafiak tetszését. A közvélemény szemében megbocsáthatatlan bűn rátámadni a Nagy Testvérre, ráadásul mindezt a germánokkal karöltve.
Két év múlva megfordult a hadiszerencse, a Tátrában megjelentek a partizánok, a hadsereg vezetőségében pedig megfogalmazódott egy kiugrás terve. Augusztus utolsó napjaiban végül a szlovák hadsereg (legalábbis egy része) átállt a másik oldalra és pár nap alatt ellenőrzése alá vonta az ország középső, hegyes részét.
Eddig a történet dicsőséges fele - a szlovák szélsőjobbhoz hű erők és a németek egyrészt feltartották az oroszokat a Kárpátokban a Dukla- hágónál, másrészt pedig október végére bevették a felkelők központi területeit is.
Az átkosban az SZNF (avagy szlovák "nemzeti" felkelés) az egyik legnagyobb ünnepnek számított. A kommunizmus korai időszakában divat is volt beszerezni a felkelői érdemekről tanúskodó plecsnit - egy veterán ismerősöm mondjuk csak öt éves volt az ominózus időpontban, mégis van egy érméje.
A kommunizmus bukása után némileg megváltoztak a vélemények a felkelés valódi jelentőségéről. Egyrészt ott vannak a szélsőjobbosok, akik a SZNF-nek köszönhetik Tiso echte szlovák államának bukását. A rendes jobbosok és a szalonképes balosok az egyértelmű kommunista örökséget nem akarják vállalni - marad hát egy ideológiailag láthatatlanná vált ünnep, ami úgy igazából senkinek nem jó semmire. Kivéve a mindennapi munkában megfáradt dolgozókat.
