Ez is csak egy megszokott kedd este volt, Kovács bácsi éppen befejezte utolsó sörét a simagöröngyösi kocsmában (a község nevét még a húszas években Horná Dolnára államnyelvesítették a hatóságok, de most kicsire nem adunk). Kovács bácsi mindig megivott három- négy korsóval, ez a mai nap sem volt kivétel. Az utolsó kortyok ízlelgetése közben már arra gondolt, holnap is fel kell kelnie fél hétkor, hogy időben beérjen a munkahelyére. Szóval több sör már nem is jöhet számításba. Holnap amúgy is hosszú lesz az este, le kell szedni a paprikát a kertben.
Kovács bácsi enyhén ingadozó léptekkel elindult haza, útközben motyogásba fúlt hangon összegezte a nap eseményeit. Ekkor futott bele két meglehetősen kopaszra borotvált férfiúba. A Slovan Bratislava- drukkerek tanácstalanul forgolódtak a község néptelen utcáin, éppen a buszmegállót keresték. Kovács bácsi megpróbálta őket eligazítani, de nem jöttek a szájára az államnyelv annyira ismert szavai. A két kopasz megértő pillantásokkal méregette az öreget, majd eltámogatták a legközelebbi padig. Ez volt az a pillanat, mikor Kovács bácsi elméje elborult, egyikük övéből kikapta a kést, majd hasba szúrta magát. Hatszor. A két jószándékú fiatal megijedt és elmenekült, azóta sem látta őket senki.
Az esetnek egyetlen szemtanúja volt, egy hatvannégy vármegyés, nem kevésbé kopasz fiú nővérének a legjobb barátnője. A radikálisok kihasználták a helyzetet és csúnya, valótlan pletykákat terjesztettek a sajnálatos incidensről. Kovács bácsi emléke egy darabig még élt az emberekben, majd elnyelte a feledés homálya.
