szlovenszko

Az MKP brainstorming- szekciója ismét hallatott magáról, ezúttal meg akarják nyitni a beneši dekrétumok kérdését. Nem rossz, mondhatnánk, csak sajnos megint kellemetlen érzés motoszkál az ember fejében. Először is, miért a magyar médiának adott nyilatkozatokból derül fény az új programra, másodszor pedig hol a kész akcióterv?

Először talán illene pár szót ejteni a dekrétumok hátteréről. Edvard Beneš köztársasági elnök 1945 májusa és októbere között egy sor rendeletet bocsátott ki, ezeket később alkotmányos szintre is emelték (ergo a csehszlovák jogrend alapját képezik). A dekrétumok között találunk olyat, amely a választási és a választhatósági jogot etnikai alapon korlátozza (azaz magyar nemzetiségű nem választhat és nem jelöltetheti magát), a magyaroktól és a németektől az állampolgársághoz való jogot is elvették ebben az időszakban. A magyar kisebbség tagjait egy másik dekrétum alapján kollektív háborús bűnösnek nyilvánították és vagyonelkobzással sújtották, az intézkedés folyományaként több tízezer magyar családot deportáltak Csehországba a nyugati végekre.

A kárpótlás szempontjából a beneši dekrétumok ügye tiszta sor, egyértelműen járna valamiféle elégtétel a sérelmet szenvedőknek (hozzáteszem, a hasonló sorsú német valamint a zsidó kisebbség esetében már sikerült tető alá hozni a megállapodásokat). Szlovenszkóban más a helyzet, ha a magyar kisebbségről van szó, a többségi pártok inkább ignorálják a témát. A kárpótlások ügyének megoldása egyértelműen az MKP-ra maradt, de politikusaink eddig semmit sem tettek az ügyben - egy-egy kampányszagú kijelentésen kívül. Mivel a párt márciusban átesett egy elnökváltáson, ráadásul sokadszorra is előkerült a téma, érdemes lenne felülbírálni az eddigi stratégiát.
Az MKP előtt jelenleg három lehetőség van, ebből én igazából két változatot tartanék korrekt megoldásnak.

 

Első esetben az MKP-nak illene végre nyíltan és következetesen felvállania az áldozatok kárpótlásának ügyét. Egyértelmű, hogy az erkölcsi fölény az MKP oldalán áll, kitartó pereskedéssel, lobbizással, az uniós és a nemzetközi szervezetek segítségével el lehet érni a meghurcoltak kárpótlását. A stratégiának vannak hátrányai is, ugyanis a párt tovább szítaná a nemzetiségek közötti feszültségeket, nem utolsósorban pedig komolyan összerúgná a port a lehetséges koalíciós partnereivel (szövetségesei ugye nincsenek ebben az ügyben).

Az MKP nyíltan le is mondhat az áldozatok képviseletéről - ebben az esetben javulna tárgyalási pozíciója a szlovák pártokkal szemben, ugyanakkor pont a saját idős választóit csapná be. Pozitívum, hogy legalább tiszta vizet öntenének a pohárba és nem kellene többet foglalkozniuk azokkal a kényelmetlen dekrétumokkal - esetleg még politikai tőkét is kovácsolhatnának a dologból. A párton belüli változások szinte kizárják, hogy ilyen irányba mozduljanak el a dolgok, de sosem lehet tudni.

A harmadik taktikát az MKP tulajdonképpen a megalakulása óta használja. A kárpótlás kérdését – hasonlóan az autonómiához – politikai ütőkártyaként használják fel, ha éppen szükségük van rá. A szlovák pártok előtt nem feszegetik a kérdést, a választók felé ugyanakkor azt kommunikálják derék képviselőink, hogy „valamikor majd” célba érnek és addig is rettenthetetlenül harcolnak a szent ügy védelmében. Ez persze nem igaz, de rettentő kényelmes hazudni egyet, ha már kínos beismerni a tétlenséget.

A jövő majd választ ad arra a kérdésre, melyik irányba fordul az MKP. Sajnos az eddigi fejlemények nem győztek meg arról, hogy megváltozik a párt hagyományos, alibista politikája.