...avagy kocsmapolitizálás a parlamentben I.


A Beneš - dekrétumok kérdését hagyjuk csak a történészekre - hangzik napjaink egyik legdivatosabb álláspontja, melyet egyhangúlag oszt az egész, magát haladónak valló közvélemény Szlovákiában. Szerintem mindössze a populista kocsmapolitika egyik kulcselemét sikerült beemelni a köztudatba. A történészeken kívül ugyanis van még egy csoport, ahol különösen fontos lenne a helyére tenni a problémát - ez pedig a szlovák társadalom maga. Nem a politikusok, nem a történészek, még csak nem is az értelmiség, hanem a társadalom.

A Beneš - dekrétumok korántsem csak történelmi esemény, a hatása itt érezhető a közvetlen környezetünkben. A szenvedő alanyok itt vannak közöttünk, Jóska bácsi és Pista bácsi ugyanúgy megjárta Csehországot, a Magyarországra vittek rendszeresen találkoznak Szlovákiában maradt rokonaikkal (ez a találkozósdi a rendszerváltás után kapott lendületet, a résztvevők pedig szépen lassan kihalnak).
A Beneš - dekrétumok kérdése elsősorban társadalmi ügy - a szlovák és a magyar nemzetnek együtt kell feldolgoznia a problémát és megbékélnie a történtekkel. A szlovák -és a magyar- társadalom álláspontjának a változása nélkül mondhatnak bármit a történészek, látható eredményt nem érnek el az üres szavakkal.
Az utóbbi időben a politikusokat érte a legtöbb bírálat a dekrétumok felszínre hozásával kapcsolatban, pedig voltaképpen egy érdekes kettősségről van szól. A politikusok feladata, hogy új témákat vessenek fel a nyilvánosság előtt, hogy párbeszédet gerjesszenek a vitás kérdésekről. Nem utolsósorban pedig megvédik a választóik érdekeit. Az MKP kezdeményezése esetében mindenki fontosabbnak tartotta megmelíteni azt a vélt vagy valós tényt, hogy a kezdeményezők a saját érdekeiket tartották szem előtt, pedig kézenfekvő egy sokkal fontosabb mellékhatás - a témáról ugyanis az egész társadalomban párbeszéd kezdődött. Nincs több felelősség alól kibújás, elmúlt a kollektív amnézia lehetősége. A dekrétumok áldozatainak az ügyét, az intézkedések jogosságának a kérdését már nem lehet szőnyeg alá söpörni. Kevésnek tűnik mindez?

Furcsa, hogy a legtöbb szlovákiai magyar értelmiségi szerint a konfliktust úgy ahogy van el kellene felejteni és illene végre továbblépni. Az egészséges társadalomban a régi traumákat és sérelmeket éppenhogy fel kell dolgozni, meg kell emészteni. Ki tudta az átlagos szlovákok közül eddig, hogy miről is szólnak a dekrétumok? Érdekelt egyáltalán valakit a második köztársaság öröksége, a magyarság kollektív megbélyegezése? A magyarokon kívül aligha gondolkodott el erről valaki, a dekrétumok kérdéséhez pedig automatikusan társultak a kárpótlás- autonómia- elszakadás kulcsszavak.
Miről is van szó valójában, ha a dekrétumokról beszélünk? Kárpótlásról igen, erkölcsi és talán még anyagi elégtételről is, egy elnyomó rendszer igazságtalan döntésének a kompenzálásáról. A kollektív bünösség elvét alkalmazták a magyarság ellen, méghozzá teljesen jogtalanul - ez kétségtelen, az erkölcsi igazág egyértelműen a felvidéki magyarság oldalán áll.

Mikor tekinthetjük sikeresnek az MKP akcióját? Vagy vonatkoztassunk el végre attól a fránya pártköntöstől és kérdezzük meg azt, hogy mikor és milyen módon kapnak elégtételt a dekrétumok áldozatai? Elsősorban akkor, ha a szlovák többség egy része legalább megérti a magyarság problémáit - márpedig voltak, akik így tettek és voltak, akik bocsánatot kértek (ezúton is üdvözlöm a .týždeň szerkesztőségét). Akadtak persze olyanok is, akik nem és a szlovákság egy része soha nem fogja tudni elfogadni, hogy a magyarságot kollektíven büntették (ezúton is üdvözlöm Maďarič minisztert). A tényekkel ők is megismerkedhettek, a történelmi analfabétizmus részben legalább sikerült felszámolni. Ennél többet egyelőre nem is kívánhatunk, hosszú lesz még ez az évtized és akad tennivaló elég.